Osztrák, de Bécsbe csak "beszármazott" barátnőim egész este erről beszéltek, én pedig, mint hajdan gyerekkoromban, számoltam vissza, hogy hány órát is kell még aludni, amíg eljön a Kánaán. Mert kérem Bécsben a reggelinek k-u-l-t-ú-r-á-j-a van. Még ma is. Mondták.
A szertartásra vasárnap került sor, amikor az ember jó esetben alapból megengedheti magának a nap minél későbbi kezdését. Szinte délidő volt, a város mégis még csak ébredezett, ahogy lánycsapatunk egy balkanyarral betért a hatalmas üvegtáblák mögé. A hirtelen zsibongás és az a mindennél jellegzetesebb reggelIllat azonnal megcsapott, és teljes vasárnapi nyugalommal vackoltam be magam a hófehér fotelbe. Brancholunk. Mert ez jár.
Előttem krémes joghurt landol hamarosan, egyenesen az égből, esküdözöm. A hófehér habok közül néha felbukkan egy buján vöröslő eperszem, pirkadó nap színű sárgabarack, és sejtelmes narvál módjára úszik el egy körteszelet.
Vajas croissaint, leveles, zsíros, csak amennyire kell.
Melange egymásra simuló rétegeiben gyönyörködöm még, mielőtt a hosszú kanállal násztáncba hajtom őket. - A szemem sarkából érzékelem, hogy egy szomszédos tányéron rántottahalom magasodik, paradicsommal és baconnel körülbástyázva; s az orrom fintora lazacszeleteket jelez a közelben. De mindezt alig fogom fel, mert lefoglal a tányéromon elomló édes tészta málnalekvárral való feldíszítése. Tökéletes a harmónia: a nutellamogyoró kiemeli a málnamagok ropogását.
Újságpapír zizeg (piano), ahogy valaki átlapozza a sporthíreket, s egyszerre ciccennek (allegro) a kiskanalak a porcelánon. Hiába, a bécsi filharmonikusok...!
Helyszín: Ausztria, Bécs,
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése